Skanzen

Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény (Skanzen)

A szabadtéri néprajzi múzeumok első példája a stockholmi „Skanzen” megnyitása 1891-ben. Magyarország öt évvel később, az ezredéves országos kiállítás Néprajzi Falujának felépítésével belépett az európai véráramba. Sajnos a „millenniumi falu” csak fél évig létezett, majd elbontásra került. Zalaegerszegen 1968-ban nyílt meg a Göcseji Falumúzeum, Szombathelyen 1973-ban a Vasi Múzeumfalu, miközben Szentendrén is megkezdődött a Szabadtéri Néprajzi Múzeum építése.

Az ópusztaszeri gyűjtemény tervezését 1973-ban, telepítését 1979-ben indította el Dr. Juhász Antal néprajzkutató. A telepítés fő törekvése az volt, hogy a Dél-Alföld mezővárosi és tanyai portái, népi építészetének jellegzetességei kerüljenek bemutatásra. A telepítési tervek a XIX. század közepétől az 1930-as évek végéig terjedő időszak bemutatását célozták, a berendezés a XIX-XX. század fordulója és az 1940-es évek közötti tárgykultúrát mutatja.

A bemutatott táj, a Dél-Alföld parasztságának nagyobb része a XX. század elején városokban és e települések tágas határában épített tanyákon élt. Tanyák ezrei ülték meg a nagyobb települések határát, de a tanyás gazdálkodás a környékbeli legnagyobb birtok, a Pallavicini uradalom haszonbérbe adott földjeire is kiterjedt az 1850-80-as évektől.

A gyűjtemény házai között járva a látogatók részesei lehetnek az egykori paraszti világnak, „élő skanzen” vár mindenkit. A népviseletbe öltözött tanyagazdák bemutatják eleink életmódját, találkozhatnak a két világháború közötti időszak jellegzetes figuráival, a csendőrrel, a juhásszal. A tanyai iskolában előzetes bejelentkezéssel lehetőség van részt venni egy múltidéző tanórán, hétvégenként megkóstolhatják Piri néni kemencés finomságait.

   

A Szatócsbolt egyedi kézműves termékekkel, korabeli édességekkel, finomságokkal várja minden nap a látogatókat.

Skanzen felújítása

skanzen_felujitasa

Állami támogatásból újult meg Magyarország egyik legnagyobb szabadtéri néprajzi gyűjteménye. Az ópusztaszeri skanzen új állapotban, de a bemutatott korhoz illeszkedve várja továbbra is látogatóit. Az alábbiakban a munkálatokról az ópusztaszeri Emlékpark két munkatársával, Tóth Antal néprajzkutatóval, és Jámbor Attila, műszaki vezetővel készített interjút olvashatják.

A Dél-Alföld mezővárosi és tanyai portái, népi építészetének jellegzetességei kerülnek bemutatásra az 1979-ben létesített szabadtéri gyűjteményben. Az épületek a XIX. század közepétől az 1930-as évek végéig terjedő időszakot hozzák elénk, a berendezések pedig a békebeli századforduló és a második világháború előtti évek tárgykultúráját mutatják be. A gyűjtemény házai között járva a látogatók részesei lehetnek az egykori paraszti világnak, egy élő skanzen vár mindenkit Ópusztaszeren.

A korábbi időszakokban kevés forrás és energia jutott a skanzenben található épületek állagmegóvására. Ebben történt most idén változás – jegyezte meg Tóth Antal néprajzkutató, az Emlékpark múzeumi csoportjának vezetője –, a kerítések, kutak, tetők, ablakkeretek, utak, járdák mind-mind megújultak. A felújítási munkálatok alatt arra törekedtünk, hogy olyan technikákkal dolgozzunk, amely korhű formában jelenítik meg a skanzen részeit. A folyamatos egyeztetéseknek köszönhetően minden a régi, korabeli állapotát kapta vissza. A néprajzi hagyományoknak megfelelő módon jártunk el a renoválási munkálatok alkalmával – veszi át a szót Jámbor Attila, az Emlékpark műszaki vezetője.

A munka legnagyobb és legszebb része a nádtetős épületeknél volt. A tanyák nagy részénél „tűzdeléses javításokat” kellett alkalmazni. A korhadt nádaktól, falevelektől, moháktól letisztítottuk a fedőszerkezetet, majd kisebb nádcsomókkal tömörítettük a záró felületeteket. A műszaki kollégáknak építészetileg egyáltalán nem okozott gondot az időutazás, sokat segített Tóth Antal néprajzkutató munkatársam szakmai segítsége – magyarázta Jámbor Attila.

A beszélgetés további részében megtudhattuk, hogy a javítások majd félévet igényeltek, az év elejétől egészen a nyár elejéig tartottak. Minden olyan formát kapott, mint a XIX. század végének építészetében. Immár olyan állapotú és küllemű épületek várják az Emlékpark látogatóit, mintha tényleg visszaléptek volna az időben, ahogyan több mint száz-százötven évvel ezelőtt tartotta egy tisztes alföldi gazda a portáját. De a karbantartási munka ezzel még nem ért véget, tovább is folytatódik, hiszen évente legalább egyszer kisebb javításra mindig szükség van. A skanzen épületei igénylik az odafigyelést, hiszen ezeknek lelkük van – vélekedett az interjú végén Tóth Antal, a skanzen vezetője.

Szegedi tanya

A XX. század első felében városaink közül Szegednek volt a legnagyobb tanyai népessége: 1930-ban tízezer tanyán több mint 45 ezer ember élt. A határ homokföldjein már az 1760-70-es években megkezdődött a szőlőtelepítés, később a kötött talajú feketeföldeken elterjedt a paprika termesztése. Tehát a tanyai parasztok a hagyományos szemtermelés és állattartás mellett egyre inkább belterjes növénykultúrákkal és jószágtartással foglalkoztak.

A szegedi tanya belterjesen gazdálkodó, 10-15 holdas kisparaszt gazdaságot képvisel. A tanyatelek, az épületek jellege és elhelyezése a XIX. és XX. század fordulójára jellemző. A lakóház eredetileg háromosztatú: szoba-konyha-kamra tagolású volt, majd a legényfiú házasodása, s ezzel a család gyarapodása után újabb helyiséget építettek hozzá.

Először a pitvarba lépünk. A bolthajtáson észak-magyarországi manufaktúrákban készült kéménycserép tányérok láthatók. A szabadkémény alatt, a kemence szája előtti nyílt szabadtűzhelyen cserépfazékban vagy öntöttvas edényben főztek. A főzéskor, és kemencefűtéskor a füst és a pernye a szabadkémény kürtőjén át távozott, így, ha fedő nélkül főztek, a szálló pernye visszaesett a fazékba. Ezért szóbeszéd volt: „Mindönkinek mög köll önni életiben egy véka pörnyét.”
A pitvarból jobbra nyílik a „nagyház”, balra a „kisház”. Olyan tanyai család életterét mutatjuk be, amelyben az idősödő szülőkkel együtt él egy házas fiuk a feleségével és gyermekeivel. Parasztcsaládokban gyakori volt, hogy három nemzedék élt „egy kenyéren”. A nagyházban a kemencével átellenben a sarokpad és az asztal mögötti falon szentképek, szentelt gyertyák függnek, innen származik e szögletnek „szentsarok” elnevezése. A XX. század elejére a festett virágdíszes menyasszonyi ládákat kiszorította az egyszerűbb, barna festésű, fiókos sublót. Ebben tartották a fehérneműt, viseleteket, tetejére szakrális emléktárgyakat, findzsákat, leveses tálakat helyezték. A szülők hálóhelyére, a kisházba került az egykor hozományul kapott menyasszonyi láda.

A házzal szemben épült az istálló és a kocsiszín. A színben az eke, a boronák, a szelelőrosta és más gazdasági eszközök mellett a féderes (rugós), nagyatádi kocsi érdemel figyelmet, amely az első világháború után a tanyai gazdák piacozó és ünneplő kocsija volt.

Ősszel a nádtetős paprikaszín alatt száradtak a fölfűzött paprikafüzérek. Több élelmes tanyai parasztember a paprika házi őrlésére is vállalkozott. A ló hajtotta, járgánnyal működő paprikadarálót a muzeológusok egy röszkei tanyából telepítették át az Emlékparkba.

A szegedi határban a tanya mellé telepített szőlő, konyhakert és az itt nevelt palánták jószágoktól történő védelme szükségessé tette a növénykultúrák, majd az egész tanya bekerítését. A tanyák körülkerítése, amit a külterületi építési szabályrendelet is megkövetelt, a XIX. század végén terjedt el.

Hódmezővásárhelyi tanyai olvasókör

Hódmezővásárhely határában a XX. század elején még 66 gazdakör, olvasókör működött. Néhány a XIX. század végén, többségük az 1900-as években alakult. Az elsők közé tartozott az 1890 decemberében alapított Pusztafeketehalmi Olvasóegylet.

A tanyai olvasóköröket azzal a célkitűzéssel hozták létre, hogy a várostól távol lakóknak művelődési, szórakozási alkalmakat teremtsenek. Eleinte az iskolában, vagy egy-egy gazda tanyájában gyűltek össze, később közös erővel székházat építettek. A Pusztafeketehalmi Olvasókörnek egy módos gazda adományozott telket, az épületet maga a tagság építette a századforduló táján.

A 150-200 személyt befogadó nagyterem alkalmas volt előadások, bálok, társas vacsorák és lakodalmak megrendezésére. Berendezését lócapadok és kecskelábú asztalok alkották. A Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium könyvszekrényt és szépirodalmi, történelmi tárgyú könyveket adományozott az olvasókörnek. A terem falain Rákóczi, Kossuth, Petőfi portréi és a mohácsi csata olajnyomata függtek. A nagyterem mellett volt az ivó, ahol az iccés italt mért a vendégeknek. A színpadra kerülő népszínműveket a helyi tanító tanította be, így közösség összetartó ereje is volt a nagy népszerűségnek örvendő előadásoknak.

A körben évente négy alkalommal: farsangkor, Péter-Pálkor, szüret idején és Katalin-napra rendeztek bált. Ilyenkor az épület előtti akácfára pár nappal előbb kitűzték a kör zászlaját és aznap délután a rezesbanda rázendített a muzsikára. Jó időben az udvaron felállított sátrakban tartották a bált. Az idős emberek március 15. megünneplését vallották a kör legjelentősebb rendezvényének. Ilyenkor öt-hat bográcsban rotyogott a birkapörkölt, az olvasókörnél összegyűlt emberek pedig az 1848-as forradalomra emlékeztek.

Télen ezüstkalászos tanfolyamot, az asszonyoknak háziipari előadássorozatot szerveztek és számos körben gazdasági tevékenység is folyt: közösen szereztek be a műtrágyát, a vetőmagot, tejbegyűjtő állomást létesítettek.

Az épület hátsó végén van a gondnok szoba-konyhás lakása. Bútorzata, egyszerű berendezése lakója társadalmi helyzetét tükrözi: vagyontalan szegényparaszt volt, aki az ingyen lakásért takarította, évente tapasztotta, meszelte a kör épületét. Az udvarra szintén hódmezővásárhelyi, belső-erzsébeti kuglipályáját telepítettek.
Az olvasóköröket, más társadalmi egyesületekkel együtt, 1949-ben feloszlatták, az épületeket pedig jórészt az alakuló termelőszövetkezetek hasznosították.

Ányási kápolna

A Pallavicini család XIX. században létesült sírkápolnája épült újjá az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban. Az Ányási kápolna a Szabadtéri Néprajzi Gyűjteményben tekinthető meg.

Az Ányási kápolna
A szakrális helyek kialakításánál jól nyomon követhető, hogy az építtető közösségek mindig törekedtek arra, hogy az épületegyüttest minél díszesebbé, teljesebbé tegyék.

A kálvária és a kápolna együttese jól szolgálta a közösség szakrális igényeit. Kiemelt ünnepi alkalmak voltak a kereszt, kálvária felállításának évfordulói, a nagyböjt pénteki napjai, de leginkább a nagyhét. Gyakran innen indult a nagyszombati feltámadási körmenet, a kápolna fogadta be a szent sírt.
Hasonlóképpen jellemző, hogy az együttest temető mellé telepítették, ezáltal egy fajta szakrális központot létrehozva, általában a település mellett, annak közvetlen közelében.

A kápolna
Az eredetileg az Emlékparktól néhány kilométerre, a Tisza közelében álló kápolna a birtok ányási majorjában, egy ligetes, parkosított területen állt. Pallavicini Alfonz gróf – a 66 ezer holdas mindszent-algyői uradalom akkori birtokosa – határozta el a 19. század közepén a kápolna megépítését. A bécsi tervező által készített rajzok szerencsére megmaradtak, így ez képezte alapját az Emlékparkban látható épületrekonstrukciónak.
A terveken tömegét tekintve kis, román kori típusú, egyhajós templomot látunk, egyetlen, az oromzatra ülő toronnyal. Oldalhomlokzatát lizénák tagolják, a falfelületeket ívsoros párkány zárja – tehát formai jegyeiben is a román stílus elmeit mutatja. Ebben az időszakban egyre gyakrabban fordult az építészet a korai középkor, a román, és a gótika formakincse felé. Ez – a klasszicizmus és a historizmus közötti – stílus a romantikus építészet.

A gróf 1850-ben kötött szerződést a szegedi Lipovszky József építőmesterrel, mely szerint a kápolnának a következő év novemberéig el kellett készülnie. Ugyanebben az évben egy budai kőfaragó mestert bízott meg a gróf az építkezéshez szükséges köves munkák elvégzésével. A megállapodás szerint a mesternek sóskúti mészkőből kellett elkészítenie a szükséges építőelemeket, a padló burkolata pedig kehlheimi mészkő lapokból készült.

A kriptakápolna maga egyhajós, a hatszög három oldalával záródó, kétszintes (kriptaszint + földszint) téglaépület, oromfala fölött egyetlen középtoronnyal.
Befoglaló méretei: kripta: 10,8 m széles, 13,5 m hosszú; kápolna: 6,5 m széles, 9,15 m hosszú; az épület teljes magassága a talajszinttől a kereszt csúcsáig: 18,2 m.

Félköríves záródású, többszörösen tagozott bélletű bejárata a főhomlokzat közepén nyílik, felette imitált rózsaablak, a kapuéhoz hasonló bélletben. A középtorony a főhomlokzaton négy konzollal támaszkodik az oromfalra és a tetővonal felett, a harang magasságában minden oldalát félköríves záródású, bélletes nyílások törik át.

Keskeny nyomtávú kisvasút

A magyar Alföld, a nagy Szeged környéki tanyavilág jellegzetes közlekedési alkalmatossága volt az 1926-27-ben kiépített szeged-alsótanyai gazdasági kisvasút. A várostól távol élő, tanyai embereket kötötte össze a piacokkal, iskolákkal, egészségügyi intézményekkel. A személyszállítás mellett teherszállításra is használták. Rendeltetésének megfelelően a kis mozdony vontatta szerelvény személykocsiból, tehervagonból vagy éppen a farönkök szállítására is alkalmas pőre kocsikból állt.

A mozdony mellett láthatjuk a jellegzetes vízdarut, amelyből gőznyomással töltötték fel vízzel a mozdony kazánját. A pálya mentén meghatározott távolságban kis őrházak álltak. Itt válthattak jegyet az utazni kívánó tanyai emberek és feladhatták csomagjaikat, piacra szánt terményeiket.

Az Emlékparkban látható épületet és szerelvényt a MÁV Rt. Szegedi Igazgatósága adományozta az Emlékparknak és hozzá a vasúti pályát is kiépítette, korhű környezetben.

Széldarálók

A tanyai együtteshez tartozik a szegedi és a szentesi tanya közötti mezőre telepített széldaráló és szélmalom.

Hódmezővásárhely tanyavilágában a 20. század első évtizedeiben számos széldarálót építettek. Az elsőket mártélyi faragó specialisták készítették. Mélyen földbe ásott karókhoz rögzítették a kb. két és fél méter magas deszkabódét, a vitorlákat és a csúszótalpakat, amelyen a deszka építményt szélirányba lehetett forgatni. Egyszerű fogaskerék-áttétellel működött. Jó széljárás idején naponta 70-80 kg gabonát engedtek le a garatján. Kis- és középparaszt tanyai gazdaságok használták, ahonnan az őrölni vagy darálni valót nem volt érdemes malomba vinni. A második világháború utáni években még 15-20 széldaráló működött a vásárhelyi tanyákon. A mártélyi széldarálót előbb a hódmezővásárhely-kopáncsi tanyamúzeum telkére építették, onnan vitték át az Emlékparkba.

A Mártélyi széldaráló közelében helyezkedő kis, vályogfalú szélmalmot Mindszent határában egy helybeli malomács építette 1938-ban. A saját szükségleten kívül a környékbeli tanyákat látta el őrleménnyel. 1980-ban bontották el.

A két szélenergiát hasznosító őrlő-daráló szerkezet tanyai ezermesterek keze munkája. A tanyai népesség a 20. században tovább hagyományozódó kézműves gyakorlatát és önellátási készségét példázzák.

Szentesi tanya

Szentes a XX. század első felében harmincezres népességű dél-alföldi mezőváros volt. 1930-ban lakosságának több mint egyharmada élt tanyákon.

A szentesi tanya szemtermelő és állattartó, külterjes gazdaságtípust, 8-10 holdas feketeföldi kisparaszt gazdaságot képvisel. Az Emlékparkba áttelepített lakóház a Kurca folyócskához közeli magasparton a XIX. század végén épült. A vályogfalú, nádtetős épület szoba-konyha-kamra-istálló beosztású. Nyitott kéményű konyháját a XX. század első évtizedeiben padlásolták le és rakott tűzhelyet építettek benne. A két háború között a ház elé deszka oldalú, cseréptetős ereszetet építettek, ami a tanyai házak gyakori toldalék építménye.

Berendezése az 1910-es évek első felének lakáskultúráját dokumentálja. Kiváló támpontot adtak ehhez Papp Imrének, a szentesi népélet krónikásának részletes tanyaleírásai, amelyek épp az 1910-es évek tanyáit idézik.

A konyha hátsó falán érintetlen az ívelt, barokk jellegű bolthajtás, amit a közelmúltban több alföldi házban még láthattunk. A bolthajtás előtti asztalnál evett a család. A konyha belső sarkában van az eszközök tárolására szolgáló kaszli vagy almáriom, az ajtó mögött a kantapad, rajta cserépköcsögökkel és szilkével. Bal felől nyílik a szoba, az öregek nyelvén: a ház. A szegedi tanyához hasonlóan sarkos elrendezésű, viszont eltérő sajátossága, hogy a falon - törzsökös református családok szokása szerint - csak néhány családi kép, a házi áldás és a „szolgálati időm emlékére” feliratú katonai emlékkép függ.

A kamra berendezéséből említést érdemel a vésett díszű, ácsolt láda, szuszék, amit szekrénynek neveztek. Az utóbbi időben ételmaradékot, tejjel teli köcsögöket tettek bele, hogy a macska ne férjen hozzá. Régies eleme a kamrának a vakablakba helyezett téka.

A ház végéhez féltetős kocsiszín épült, ahol a parasztkocsi mellett eke, vasborona, szelelőrosta és kisebb munkaeszközök láthatók.

A tanya jellegzetes építménye a vályogfalú, szalmafedelű, boglya formájú kerekól, amelyben rendszerint disznókat vagy baromfit tartottak. A Dél-Alföldön a Hármas-Körös mellékén, Szentes, Hódmezővásárhely határában és Észak-Bácskában a szabadkai szállásokon építettek ilyen ólakat.

Iparos műhelyek

Az épületet Hódmezővásárhely, a fazekasságáról és a festőművészeiről híressé vált város határából telepítették a skanzenbe. Az eredeti épületegyüttes 1880 körül épült, a XX. század első felében három iparos dolgozott benne, s utoljára a kovács zárta be műhelyét az 1970-es években.

A kovácsműhelyben a kézművesség sok évszázados munkaeszközei láthatók: az áttüzesített vasat a mester az üllőn kalapálta, amiben egy-két segéd vagy inas segített. Segéd és inas nélkül a kovácsmester nem boldogult. Innen a mondás: „Egy kovács nem kovács, két kovács fél kovács, három kovács egész kovács.” A kohó parazsát lábbal hajtott fújtató izzította. A tanyai mester az 1930-as években lendkerekes fúrógéppel korszerűsítette műhelyét. Lovat patkolt, mezőgazdasági szerszámokat – ekét, boronát, szénavágót – javított, új kocsi vasalását készítette el és a régiekét javította. A parasztok gyakran terménnyel fizettek munkájáért.

Az épület hátsó helyiségében valamikor bognár dolgozott. Ez a mesterség a kovácsnak társszakmája, hiszen a kocsi és szekér készítésében összedolgoztak, kiegészítették egymás munkáját.

A bognárműhely különleges eszköze a kézzel hajtott, lendkerekes faeszterga, melyet egy szegedi műhelyben két nemzedéken át használtak.

E két műhely melletti helyiségben szíjgyártó szerszámok és míves kivitelű lószerszámok láthatók. Ipartörténeti ritkaság egy vászonra festett XIX. századi szíjgyártó cégér, amely valószínűleg egy szegedi piktor vagy vándor festő alkotása.

Pusztaszer-árpádhalmi tanyai iskola

A Dél-Alföldön az 1840-es években történtek az első lépések a külterületen élők iskoláztatására. Eleinte vándor iparossegédek, obsitos katonák tanították a gyermekeket egy-egy gazdatanya kemencés szobájában az írás, olvasás, számolás tudományára. 1853-ban Szeged határában nyitották meg az első állandó tanyai népiskolákat és rövidesen más alföldi városok külterületén is kigyúltak a művelődés lámpásai. 1888-89-ben a szegedi határban már 24 elemi népiskola működött és ezekben 3641 tanulót tartottak számon. Megkezdődött a tanyai parasztság körében az analfabetizmus fölszámolása.

Később - az 1920-as évek közepétől - Klebelsberg Kuno közoktatási miniszter munkásságának eredményeként három év alatt 5000 tanyai tanterem épült Magyarországon. Az új iskolaépületek fala már nem vályogból, hanem téglából készült, vörösfenyő hajópadlóval, hatalmas ablakokkal és palatetővel. A modern iskolaépületben több szobás tanítói lakás is épült. A korszellemben a tanítói életpálya élethivatás, mely népművelői, tanácsadói, egyesületi jegyzői feladatvállalást is jelentett.

Az 1980-as évekre az első tanyai iskolákat elbontották vagy teljesen átépítették, ezért a szegedi múzeum munkatársai egy 1911-ben Felső-Pusztaszer Árpádhalom határrészén épült elemi népiskolát telepítettek a szabadtéri gyűjteménybe. A visszaemlékezések szerint a tanítói lakás eredetileg csárda volt, melyet a tanterem építésekor tettek lakhatóvá. Az épület alapját a közelben kitermelt réti mészkőből, darázskőből rakták, fala vályog, tetejét zsindely fedte.

A fagerendás mennyezetű, fapadlós tanteremben a századelő elemi népiskoláinak vaskos padjai, taneszközei, térképei, színes faliképei láthatók. A pusztaszer-árpádhalmi iskola tantermében gyakran 80-100, hat-tizenkét éves gyermek zsúfolódott össze. A volt tanítói lakásban iskolatörténeti kiállítást tekinthetnek meg.

A tanyai iskolák előtt a fenntartó hatóság vagy a környék lakói keresztet és harangot állítottak. A községtől, várostól távoli tanyák lakói ritkán jutottak el templomba, ezért a római katolikus papok a tanyai iskolákban tartottak miséket. Télen a tanítók gazdasági, egészségügyi ismeretterjesztő előadásokat szerveztek. A tanyai tanító - ahogy Gárdonyi Géza írta – „lámpás” volt a környező tanyai nép számára: a művelődés fényét terjesztette a lakott településtől távoli tanyák között.

Makói parasztház

Makó a hagymatermelés révén vált ismertté idehaza és külföldön. A dél-alföldi mezőváros kisparasztjainak és zselléreinek a hagyma termesztése jelentett felemelkedési lehetőséget, különösen a XIX. század végi konjunktúra időszakától.

A szegényparaszti létből az 1920-as években kiemelkedő hagymakertészek gazdaházat vásároltak és azokat a maguk igényei szerint alakították át. Így tett Diós Sándor hagymatermelő kisparaszt is, aki 1926-ban vásárolta meg az 1834-ben épített házat. A vertfalú, nádtetős épületet később felújította, cseréppel fedte, szabadkéményét lepadlásolta.

A vakolatdíszes házhomlokzat, a kitéglázott eresz alja és udvar, a házberendezés a hagymatermelők polgárosodó életmódját fejezi ki. A folyosóról a konyhába lépünk, onnan nyílik a nagyház (utcai szoba) és a kisház (hátsó szoba), amelyek egy három nemzedékes család környezetét mutatják be. Itt a szülők együtt élnek legkisebb fiuk családjával. Az utcára néző szoba berendezésén látható, hogy a feltörekvő hagymások a polgári ízlést, életformát utánozták, de szükségük volt még a szobában a kemencére, amely fölött nádrácson, télen a dughagymát tartották. A szoba, a konyha és az eresz alja falára szobafestő (piktor) vagy ügyeskezű parasztasszony sablonokkal virágdíszes mintákat festett – ez is a polgárosodó ízlés megnyilvánulása. A hátsó szoba XIX. századi, kék festésű bútorai az idős nemzedék ízlését idézik. Jellegzetes bútordarab a karfás, festett gondolkodószék, amelybe kizárólag a családfő, vagyis a legidősebb férfi ülhetett.

A házban két kamra van: az éléskamra és a gyökeres kamra. Utóbbiban tartották telente a homokban eltárolt zöldségfélét. A folyosó végén lévő kiskonyhában főztek, étkeztek és pihentek meg nyáron, miután a család a mezei munkából hazaért.

A lakóház hátsó végén épült a ló- és tehénistálló. A mögötte lévő színben az igáskocsit, ekét, boronát, vetőgépet és a gazdaság más eszközeit tartották. A házzal szemben épült a gabonatartó hambár és a csöves kukorica tárolására szolgáló kotárka, a máshol górénak nevezett gazdasági építmény. Az udvar elején a tulajdonos füstölőt (disznóvágás után a sonka, szalonna és egyéb húsok füstölésére, tartósítására szolgáló építményt), és a gémeskút mellé gyökérmosót építtetett.

A makói ház a belterjes hagymatermesztés révén, fáradhatatlan szorgalommal felemelkedő paraszti réteg XX. században polgárosodó kultúráját és életmódját állítja elénk.

Csongrádi halászház

Csongrád, a Tisza parti kisváros neve szláv eredetű, „fekete várat” jelent. A honfoglalás után Ond vezér fia, Ete nemzetsége telepedett meg a korábbi földvárban és környékén.

A Csongrádi halászház a dél-alföldi, mezővárosi paraszti kultúránk archaikus jellegű, másoknál szegényesebb rétegét példázza. A halászatnak az utóbbi évtizedekig szerepe volt a csongrádiak életében. A halászok a Belsővárosnak nevezett folyóparti városrészben laktak, ahol még tiszai hajósok, hajóépítő ácsok, kubikosok éltek. Földnélküliek voltak, vagy kevés szőlő- és veteményföldet bírtak, ennek tulajdonítható, hogy régi, földfalú, nádfedeles házaik megélték az 1950-es éveket. Az 1960-as években az Országos Műemléki Felügyelőség Csongrád-Belsővárosban tizenhét hagyományos jellegű házat védetté nyilvánított. Azokat nem lehet áttelepíteni, ezért az etnográfusok más belsővárosi házat választottak az Emlékpark néprajzi gyűjteményébe.

A lakóház háromosztatú: szoba-konyha-kamra beosztású. A boltíves pitvart és a több évtizede átépített deszka kéményt archív fotók és a visszaemlékezések alapján rekonstruálták. A szoba az 1910-20-as évek bútorait és lakáselrendezését mutatja. Télre a halászok eszközei a kamrába kerültek a lisztesláda, zsírosbödön, hordók, szakajtók és a kenyérsütés kellékei mellé.

A halászok lovat, tehenet nem neveltek, csak disznót és baromfit, melyeket ólban tartottak. A XIX. században számos belsővárosi telken nem volt kút, mert lakóik a Tiszára jártak vízért. A folyóvizet a konyhában, cserépkannákban és korsókban ülepítették, hogy tiszta ivóvizük legyen. Némelyek erre mészkőből vájt vízszűrőt használtak. Az idős halászok a XX. század közepe tájáig Tisza-vizet ittak.

Száz-százötven évvel ezelőtt a Belsőváros telkei között nem készítettek léckerítést, hanem líciumot ültettek, amelynek a hajtásai élősövényt alkottak.

Szeged-alsóvárosi porta

Egy amerikai magyar kereskedő szerint Szegedet a paprika helyezte Földünk térképére, vagyis a paprika révén vált világszerte ismertté. A paprika közép-amerikai eredetű kultúrnövény.

Magyarországon a XVI. század második felében honosodott meg, de fűszerként először a XVIII. század végén említik. Nagyarányú termesztése a XIX. század második felében bontakozott ki, ami a palántaneveléstől a termés betakarításáig igényes munkát, gondosságot kíván. Eleinte az alsóvárosi feketeföldeken és a szomszédos tanyaföldeken termesztették, majd egyre nagyobb területeken, a várostól távolabb is tért hódított. A hozzáértés, a szorgalom és a konjunktúra a XIX. század végétől a paprikatermelőket és feldolgozókat a szegedi paraszttársadalom egyik leginkább polgárosodó rétegévé tette.

A házat Nógrádi Imre és felesége építtette az 1880-as évek első felében. Az 1881. évi építési terv még egyszerű deszkaoromzatot tüntet fel, de mire a ház felépült, szép kivitelű napsugaras deszkaorom készült, aminek hagyománya volt a szegedi népi építészetben.

A napsugaras oromdíszítés a barokk egyházi művészetben gyökerezik. Az 1879-es tiszai árvíz elpusztította a régi parasztházakat, ám az újjáépítés tervezőmérnökei szorgalmazták típusterveikkel a napsugaras házorom újrafelfedezését. Az építkezők készsége és az ácsmesterek leleménye a városban és környékén sok változatát hozta létre, jó néhány műemléki védelem alatt áll.

A szoba-konyha-szoba-kamra-szoba beosztású házban a parasztcsalád három nemzedéke élt egy fedél alatt. Az eredetileg nyílt tüzelőjű pitvart az 1910-es években lepadlásolták, ezzel takaréktűzhelyes, füstmentes „tiszta konyha” létesült. A hajópadlós szoba fala a XX. század eleji paraszt-polgári ízlés szerint mintás festésű (piktorolt), berendezése igényes kivitelű, szecessziós ízlésű asztalosmunka, egy alsóvárosi házaspár 1914-ben városi asztalosnál készíttetett hálószoba garnitúrája. A hátsó szoba a szülők lakásberendezését mutatja, amely az 1870-1900-as évekre jellemző. A XIX. század végi városi parasztházak sajátossága az oszlopos tornác. Ősszel az ott száradó paprikafüzérek színes látványt nyújtottak.

A ház kamrájában a XIX-XX. századi szegedi paprikások munkaeszközeit, munkamódját bemutató kiállítás látható. A házi paprikafeldolgozás különleges eszköze volt a száraz paprikahüvelyeket összezúzó „külű”, „kölyű”, melyet lábbal taposva működtettek.

Községháza

A községháza a település igazgatását irányító elöljáróság és a képviselőtestület székháza volt. Rendszerint a falu közepén, a templomhoz közel építették. A szabadtéri gyűjteménybe a Tömörkényen 1895-96-ban épített községháza másolata került. Klasszicista stílusjegyeket viselő eklektikus épület, jellemző a XIX. század vége és a századforduló vidéki építészetére, ezáltal illeszkedik a skanzen mezővárosi jellegű utcaképébe.

Az oszlopos folyosón a magyarországi közigazgatás történetét bemutató kiállítás látható. Innen a községi bíró hivatali helyiségébe lépünk. A bíró a községi elöljáróság és a képviselő-testület elnöke volt. Megbecsült, tekintélynek örvendő parasztgazdát választottak bíróvá. Szobájának berendezése az 1920-30-as éveket idézi. Mellette van a községi adóhivatal helyisége, a harmadik teremben pedig, a közigazgatás tárgyi emlékei – többek között egy XIX. századi Szeged városi főtisztviselő zsinóros díszruhája – láthatók.

Az épület másik szárnyában községi postahivatal, postatörténeti bemutató, emellett a 2016-ban kialakított csendőrszoba kapott helyet.

A tűzveszélyes nádtetők, a deszkakémények és az odafigyelés hiánya miatt a tűzvész általános probléma volt évszázadokon keresztül. Ha tűz ütött ki, és azt nem tudták gyorsan eloltani, rövid idő alatt egész utcák éghettek le. A tűzvészek megelőzéséért számos rendszabályt hoztak a városi köztestületek. 1852-ben hoztak rendeletet arról, hogy az ország minden településén tűzoltó egyleteket kell alakítani. A tűzoltó szertár ilyen „önkéntes tűzoltó egyletek” XX. századi eszközeiről, felszereltségéről ad képet.

Csendőr emlékkiállítás

A 2016-ban megnyitott csendőr emlékkiállítás a tömörkényi községháza egyik szobájában látható (korábban itt egy postatörténeti kiállítás volt) és az 1945-ben megszüntetett rendvédelmi testületnek, a Magyar Királyi Csendőrségnek állít emléket.

A kiállítás felvillantja a csendőrség mindennapjait. A szoba egyik felében egy legénységi szállás néhány bútordarabja látható, a falon korabeli fotókkal. A másik oldalon egy képzeletbeli őrsiroda bútorai, az íróasztal üveglapja alatt pedig korabeli dokumentumok másolatai tekinthetőek meg. Kézbe lehet venni (és olvasgatni) a Csendőrségi Lapok egy-egy példányát, és a Csendőrségi Szolgálati Utasítás (Szut) egy példányát. A baloldali falon szintén található húsz fotó, amelyek a csendőrök mindennapjait mutatják be.

A Magyar Királyi Csendőrséget az 1881. II. és III. törvénycikkel hozta létre az országgyűlés, Ferenc József pedig ezt 1881. február 14-én szentesítette. (Ezért lett utóbb ez az időpont a Csendőrség Napja.) Ezt a típusú rendvédelmi testületet franciaországi mintára hozták létre a 19. században, számos európai államban. A feladata a vidéki közrend fenntartása volt, elsősorban a bűn megelőzése. Sajátossága az, hogy míg a városokban lévő rendőrség a belügyi tárca fennhatósága alatt működött, addig a csendőrség 1920 előtt egyszerre tartozott a honvédelmi- és a belügyminisztériumhoz.

Az ún. tanácsköztársaság alatt megszüntetett testületet 1920-ban szervezték újjá, ekkor hét csendőrkerületet alakítottak ki, de az 1938-41 közötti területgyarapodások miatt utóbb még hármat szerveztek. A kerületekhez 2-4 szárnyparancsnokság tartozott, a szárnyak szakaszokra, azok pedig őrsökre tagozódtak. A szárny- és szakaszparancsnokságok nagyobb városokban, az őrsök a járási szolgabíróságok székhelyein működtek, és 5-7 fős állományúak voltak. Egy csendőrre legfeljebb 60 km² juthatott, azonban ez a párban járőrözés miatt a járőrnek 120 km²-t jelentett.

A csendőrség legénységi, altiszti állományának döntő többsége szegény sorsú parasztcsaládok fia volt. Az alapvető feladatukon, a járőrözésen kívül rendszeresen tanultak, tovább képezték magukat. Az őrsök az élelmezés tekintetében gyakorlatilag önellátóak voltak, saját szükségletükre megtermelték a zöldséget, tartottak állatokat is.

A csendőrség létszáma az első világháború kitörése előtt mintegy 12.000-es volt. Az 1920-as évek végén nem érte el a 9.000-et sem, de a fokozatos létszámbővítés, illetve a területgyarapodások miatt 1941-ben már mintegy 22.000 fő volt a testület létszáma.

A Magyar Királyi Csendőrséget létrehozása után 65 évvel az Ideiglenes Nemzeti Kormány egy rendeletével megszüntette. A kollektív büntetéssel sújtott testület tagjaira évtizedekig tartó üldöztetés várt.

Érdekes adományhoz jutott az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark. Fábián László néprajzkutató, a Csengeri Helytörténeti Múzeum vezetője (akinek fölmenői között több csendőr van) érdekes, korabeli fotókat ajándékozott az Emlékparknak. Ezek csendőrportrék, illetve csoportképek. A legérdekesebbek azok a képek, melyeken álruhás csendőr nyomozók láthatók. 

 

Postatörténeti kiállítás

A Tömörkény községből áttelepített községháza és postahivatal épületében 1987-ben nyílt meg a "Múzeumposta" postatörténeti kiállítással, valamint a "Postamesternők emlékezete" és a "Puskás Tivadar hírmondója" c. tárlatokkal (utóbbi helyén jelenleg a csendőrszoba tekinthető meg). A kiállításokat a Magyar Posta Zrt. működteti.

Múzeumposta

"Múzeumposta"

A posta a 19. és 20. századforduló Magyarországának hivatalát mintázza, amelyhez hasonló több ezer működött az országban. A postahivatalt üveges felvevőasztallal bankkorlát osztja ketté.

A hivatal berendezésének legszebb darabjai a működőképes morze rendszerű távíróval felszerelt távírógépasztal, melynél eredeti távirdatiszti egyenruhába öltöztetett bábu ül.

A felvevő asztallal szemben egy bemutató asztalon, megannyi korabeli tárgy, a postai kezelés klasszikus eszközei vannak kiállítva. A közönségforgalmi részben elhelyezett ülőpad és írópult - tollal és tintával - a képeslapot, levelet író látogatókat szolgálja. A fából készült, kézzel forgatható képeslap-árusító automatában és a fali tablón az a képeslapsorozat van kiállítva, amelyet a Magyar Királyi Posta 1896-ban a millennium tiszteletére adott ki.

A falakat hazánk korabeli távírda és távbeszélő hálózatát megörökítő térkép, az 1885-ös országos, és az 1896. évi millenniumi kiállítás plakátjai díszítik.

"Postamesternők emlékezete"

Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban, a postatörténeti kiállításoknak otthont adó, az egykori tömörkényi községháza épületének középső utcai szobájában van berendezve a postamesternők terme. A kiállítás a századforduló női emancipációs törekvéseiben is élen járó postásnőknek kívánt emléket állítani.

A 19. század elejétől az örökölhető postamesterségek egyre gyakrabban szálltak az özvegyekre, felnőtt korú lány árvákra. Az 1860-as években a gyorsan fejlődő távírda-állomásokon már alkalmaztak nőket, amelyet 1869-ben miniszteri rendelettel is elősegítettek. 1870-ben 72 nő tett sikeres vizsgát az első női távírda-tanfolyamon.

Kiállításunk szobabelsője elsősorban a kistelepüléseken dolgozó postamesternőkre, kiadókra emlékezik, akik félreeső kis falvakban szinte maguk képviselték az értelmiséget, így fontos szolgálatot végeztek a műveltség terjesztésében is. A róluk megőrzött fényképek és dokumentumok, a millennium idején készített emlékalbum számára készült önvallomásaik hivatástudatról és szolgálatuk szeretetéről szólnak. A postás családok, a családfenntartó özvegy és elvált asszonyok, a szépreményű fiatal lányok egész életükben kitartottak a kalácsot ugyan nem, de kenyeret mindig biztosító postai szolgálatban.

A falon kiállítási tablók ismertetik gazdag fotóanyaggal a postamesternők, a posta- és távírda-kiadónők alkalmazási feltételeit, kötelességeiket, jövedelmüket, s néhány postamesternő és kiadó fényképét, életrajzát.

Szatócsbolt és pékműhely

A kiskereskedések és péküzletek a lakosság nélkülözhetetlen szükségleteit elégítették ki, ezért hozzátartoztak a falvak, mezővárosok utcaképéhez. A szabadtéri gyűjteménybe telepített épület eredetije egy tápéi parasztház volt.

Az 1910-es években egy zsidó család vásárolta meg és az utcai szobát átalakítva szatócsüzletet nyitott. 1939-ben az új tulajdonos pékséggel bővítette a kereskedést. A pékműhelyben két segéddel dolgozott és a szatócsboltban felesége árult.

A falusi szatócsok portékájuk nagy részét nagykereskedőktől, kisebb részét kézműves mesterektől (kádár, bognár, kefekötő) szerezték be. Az üzletben a fal melletti nagy polcokon konyhaedények és eszközök sorakoztak, fiókos szekrényekben voltak a fűszerek, a liszt, a köles, a cukor és más élelmiszerek. A szatócs árult mezőgazdasági eszközöket (ásó, kapa, gereblye), meszelőt, ecsetet, szappant, a hátsó helyiségben tárolt hordóból petróleumot és kocsikenőcsöt. Mindezektől a boltot sajátos, mással össze nem téveszthető szag járta át.

Minden szatócs kialakította a maga vevőkörét. A vevők érdekében minél többféle árucikket tartottak és a rászorulóknak hitelt adtak.

Az épület hátsó, udvarra nyíló részében van a pékműhely, a dagasztó helyiséggel és a sütőkemencével. A sütőben a polcokon kerek szakajtók és hosszúkás veknis kosarak sorakoznak. A berendezés szegedi pékműhelyekből való, ahol beszüntették a munkát.

Az üzlet és a pékség közötti lakás a dél-alföldi falusi kiskereskedők 1940-es évekre jellemző, kispolgári jellegű házkultúráját állítja elénk.

Szentes-donáti szélmalom

Az első szélmalmokat Magyarországon a XVIII. század első felében építették. A holland típusú tornyos szélmalom az 1790-1800-as években terjedt el az országban a nyugat-európai egyetemeken tanuló magyar diákok hatására. Legtöbb szélmalmot az Alföldön, a vízfolyásban szűkölködő Duna-Tisza közén építettek. Szentes a Tiszához közel települt, ezért 1850-ben még hajómalmokban és lóval hajtott szárazmalmokban őrölték a gabonát és csak kettő szélmalom működött. 1865-ben a város szélén már tizenkettő, a tanyák között négy szélmalom őrölt.

A Szabadtéri Néprajzi Gyűjteménybe telepített szentesi szélmalmot Csúcs János tanyai gazda 1866-67-ben építtette. A felülhajtós szélmalmok típusába tartozik, amelyek négy szintesek: a földszinttől felfelé haladva lisztespad, kőpad, sebeskerékpad, nagykerékpad. A tornyos szélmalom előnye, hogy a malom teteje elforgatható, ezáltal a vitorlák aránylag rövid idő alatt a szélirányba állíthatók. A molnárnak figyelnie kellett a széljárást és gyorsan cselekednie, ha a szélirány változott, mert a viharos szél kárt tehetett a vitorlákban.

A szentesi szélmalom két pár kővel őrölt. Régebben a szélmolnárok nem választották el egymástól a különféle őrleményeket, parasztra őrtek, korpás lisztet őröltek. Csak az 1880-as évektől, a gőzmalmok példáját követve alkalmaztak szitákat. Itt az egyik kőpár korpás lisztet ad, a másikon hengerszita választja szét a különböző minőségű őrleményt.

1875-ben Szentesen 30 szélmalmot vettek számba, 1896-ban már csak 13 őrölt. A szélmalmokat kiszorították a gabonaőrlésből a kiváló lisztet őrlő, nagy teljesítményű helyi gőzmalmok, a fennmaradt szélmalmokban kukoricát és árpát daráltak.

A Csúcs-féle malmot az 1950-es évek közepén ipari műemlékké nyilvánították, majd 1986-87-ben áttelepítették az Emlékparkba.

Útkaparóház

1890-ben már vasútvonalak is behálózták az Alföld térségét, de a Duna-Tisza közén kevés, a településeket és a fővárost összekötő út volt. Ennek a hiánynak a pótlására Lukács Béla kereskedelemügyi miniszter, - aki korábban Baross Gábor munkatársa volt - kezdeményezte 1893-ban állami utak építését. Így született meg három alföldi transzverzális út tervezete, amelyből az első a Baja-Halas-Félegyháza-Csongrád-Szentes-Csaba-Gyula-Erdőhegy útvonalon épült meg 1894-1900 között háromszázegy kilométer hosszban.

Az utat vállalkozók, valamint a területileg illetékes Államépítészeti Hivatalok építették. A burkolat rakott kő alapú hengerezett makadám volt. Szélessége városok átkelési szakaszán 5 méter, külterületen 4,5 méter, vastagsága 25 cm volt.

A transzverzális utak mentén azok fenntartására azonos távolságokban úgynevezett útkaparóházak is épültek. Ezek jellemzően ikerházak voltak, bennük két útkaparó lakott, általában népes családjával.

„Az államutak fenntartására felfogadott útkaparók számára” szóló 1866-os utasítás előírta, hogy „útkaparónak csak olyan egyén nevezhető ki, aki állami vagy megyei úton legalább egy évig mint napszámos már alkalmazásban volt és ezen idő alatt úgy képességének, mint megbízhatóságának kétségtelen jelét adta.”

Az útkaparók feladatai közé tartozott a makadámutak 4-8 kilométeres szakaszának karbantartása, az útszél kaszálása, belógó bokrok, fák gallyazása. Az utak mentén 50 méterenként zúzott kőhalmok álltak, javításkor az útkaparó innen talicskával hordta szét a kőzúzalékot és azt elterítette az úton.

A látogató egy két lakrészes útőrházat tekinthet meg, amelynek egyik lakása hagyományosan van berendezve, a másik lakásban az állami utak tervezésével, építésével, karbantartásával kapcsolatos dokumentumok, tárgyak vannak kiállítva. A ház udvarában és melléképületében az útjavítás eszközei és alapanyagai láthatók.

Vidékünkön az útkaparók foglalkoztatása az 1960-70-es évekig tartott, majd, a makadámutak bitumennel való leburkolásával megszűnt ez a tevékenység.

Mezőgazdasági gépgyűjtemény

Felhívjuk Látogatóink figyelmét, hogy a Mezőgazdasági gépgyűjtemény karbantartás miatt csak részlegesen látogatható. A gőzgép továbbra is látható a Gőzös büfé mellett. Megértésüket köszönjük!

Skanzenünkben található a mezőgazdasági gépgyűjtemény legrégibb darabja egy 1893-ban gyártott gőzlokomobil, melyet a nagybirtokosok, uradalmak használtak a szántásra, és aratásnál a cséplőgépek hajtására.

Az okszerű gazdálkodást folytató uradalmakban jelentek meg a kor jellegzetes mezőgazdasági gépei. A hatékony és a gyors munkavégzést segítették a Nyugat-Európában már bevált eszközök. Részben külföldről hozták be a talajművelő eszközöket, egyszerű vetőgépeket, cséplőgépeket, máskor uradalmi műhelyekben készültek. A kovácsok, lakatosok, bognárok közös munkával javították, karbantartották, módosították a gépeket.

A mezőgazdaság gépesítésének első szakasza Magyarországon az első világháború előtt lezárult. Az emberi munkaerőt tehermentesítő, állati energiával meghajtott munkagépek elterjedésével párhuzamosan megjelentek a gépi energiával üzemelők is, de a gőzgépeket a magas ár és fenntartási költség csak a nagyüzemekben tette gazdaságosan felhasználhatóvá. A parasztgazdaságok többsége alig tudta érvényesíteni a mezőgazdasági fejlesztések eredményeit. A sarlót kiváltotta a kasza, a gyári ekék használata, a falusi mesteremberek készítette boronák, hengerek, szecskavágók, darálók beszerzése jelentette az előrelépést.

A XX. század első felének mezőgazdasági technikáját mutatják be a vetőgépek, lovas és gépi vontatású ekék, ekekapák, Ford- és Hoffher-traktor és a Hoffher-Schrantz-Clayton gyártmányú eszközök.

Tiszai gátőrház, halászkunyhó és tiszai fafeldolgozás

A Tisza vízszabályozása a XIX. században kezdődött. Az elhúzódó munkálatokat felgyorsította az 1879-es tiszai árvíz által előidézett mérhetetlen pusztítás, így a vízszabályozás munkálatai 1905-re befejeződtek.

A védművek, töltések felépültével új feladatok jelentkeztek. A töltések megfigyelése, gondozása a gátőrök feladata lett, ezért a mentett oldalakon gátőrházak sora épült. Az Emlékparkban felépített gátőrtelep a szegedi Móra Ferenc Múzeum iratanyagából előkerült, 1892. évben készült eredeti tervek alapján készült.

A gátőrházak körül a falusi parasztgazdaság megszokott épületei (istállók, ólak, terménydarálók, kocsiszín) sorakoztak, kiegészítve az ármentesítő társulat védelmi eszközeit őrző szertárral.

A lakóépület konyhájában a gátőrök életmódját bemutató kiállítás látható. A jobb oldali helyiség az ún. tiszti szoba, amit ma a gátőr irodájának neveznénk, árvédekezéskor ez volt a védelmet irányító mérnök főhadiszállása. A bal oldali teremben a Tisza-völgy vízrendezésének történetével ismerkedhet meg a látogató.

A telephez tartozó melléképületben van a raktár, ahol ma is az eredeti, „készenléti” állapotban tárolják azokat az eszközöket, amelyeket az árvédekezéskor a gáton használnak. A melléképület másik helységében az 1879-es nagy árvíz terepasztala látható, amely hang-, fény- és képeffektusokkal mutatja be a szegedi nagy árvíz történetét.

A közeli tó mellett látható egy tiszai halásztanya, nádtetős kunyhó és benne a halászat eszközei. Szemben egy fedett szín alatt tekinthető meg a szegedi hajóácsok (superok) munkáját bemutató kiállítás. Itt áll az utolsó szegedi haltartó bárka, amelynek különleges díszítménye a nagybőgő csigát formáló hajóorr, ami házak előtt megjelenve mutatta, hogy a ház lakója tiszai, Tiszából élő ember.